Elmesélem
...mert mindenkinek van egy története.
Az én történetem:
Sok mindenen mentem keresztül az életemben. Az voltam, aki voltam, és az vagyok, aki most vagyok.
Valójában mindig is "ÉN" voltam, és csak az a kép, amit magamról alkottam, tett mássá.
Sokan bármit megadnának azért a boldogságért és szabadságért... ami ma megvan nekem.
1966-ban születtem egy Tolna megyei kis faluban, meglehetősen szegényes körülmények között.
Hat testvérem volt, én voltam a legfiatalabb a családban. Édesapám vak volt, édesanyám analfabéta.
Erdélyből kitelepített emberek voltak. Sajnos ők már nem élnek.
Édesanyám elég későn, 42 éves korába szült engem. Rendkívül sokat rosszalkodó, csintalan gyerek voltam,
aminek következtében az iskolában gyakran fegyelmeztek. Apám mindig megbüntetett (fizikailag),
ha nem voltam tisztelettudó, szófogadó. Abban az időben az erőszak, mint nevelési forma nem állt távol az emberektől,
még az iskolában sem.
tovább olvasom
Mivel anyám analfabéta volt, apám pedig vak, nem volt túl sok befolyásuk az iskolai tanulmányaim felett.
Diszlexiám és diszgráfiám abban az időben, amikor gyerek voltam, nem volt túl ismert állapot,
és mivel ez nagyon megnehezítette a tanulásomat, nem is érdekelt maga a tanulás. Szívesebben játszottam. Éppen ezért, ritkán volt a kezemben tankönyv.
Valójában, szinte soha nem olvastam könyveket. Bár van szakmám, de csak nyolc általános az, amit jegyeznek legtöbbször.
Nem érettségiztem, nincs diplomám. Nincs semmi, ami hitelességet adna abban a témában, amivel egész életemben foglalkoztam.
Különösen, ha hozzáteszem, hogy számtalanszor hallottam a tanáraimtól: "Mi lesz belőled felnőttként, drága fiam?".
Talán mégiscsak van valami hitele a szavaimnak. Az oldalon számos utalást és köszönőlevelet találsz mindazoktól az emberektől,
akik az útmutatásaimnak köszönhetően meggyógyultak vagy támogatták munkámat valamilyen módon.
Tartsd észben, hogy valaminek az igazságtartalmát nem az határozza meg, hogy kinek a szájából hallod, amit hallasz, hanem az, hogy mennyit hiszel el belőle.
- Húszéves koromban majdnem belehaltam egy betegségbe, az orvostudomány is lemondott rólam.
Ezért bátran állíthatom, hogy munkáim és tanácsaim segítségével számos gyógyíthatatlannak tartott betegség visszafordítható, gyógyítható. Egyetlen tudós, professzor vagy bárki más sem kételkedhet a módszeremben, amíg nem próbálta ki, és csinálja végig pontosan ugyanúgy, ahogyan én is tettem annak idején.
Az elmúlt években "leültem pihenni" és megpróbáltam félretenni a korábbi életemet, mivel az minden szabadidőmet felemésztette, és még a családomat is elvesztettem a sok munka és távollét miatt. Ami igaz, az igaz, két életet éltem egyszerre, és szinte csak aludni jártam haza.
Egyik nap elmentem buszt vezetni, másnap az alapítványommal foglalkoztam. Ez tette ki az életemet.
Nagyon érdekes az élet! Amikor már mindent elvesztettem, és úgy gondoltam, hogy halálra eszem magam, még egy utolsó kívánságom akadt.
Most már csak egy dolgot szeretnék. Istenem, kérlek, küldj még egyszer valakit, aki olyannak szeret, amilyen vagyok, és akit én is viszont szerethetek.
Megkaptam, amit akartam. Cserébe az ígéretem az volt, hogy ha valaha is jön az életembe valaki, aki újra szeret, nem hagyom magára.
Mégsem tudtam nyugton maradni, és itt vagyok újra, annak ellenére, hogy megvan minden, amit akartam: egy új-, szerető-, és békés család.
Akik ismernek, tudják, hogy teljesen őszinte vagyok, hogy nem félek kimondani a véleményemet, és hogy amit mondok, az megtörtént, még ha lehetetlennek tűnik is.
Így, amikor egy a hangról beszélek, mely életem során többször is megszólalt bennem, nem néznek hülyének.
Az élet, a sors, vagy Isten, akárhogy is hívom, elhozta nekem, amit kívántam.
Egy Nőt, akit szerethetek, és aki azért szeret, aki-, és amilyen vagyok. Amikor először találkoztunk, és szemtől szembe került velem, a "hang" csak annyit mondott: "Itt van életed Ajándéka".
Mintha csak fizetség lenne mindazért, amit másoknak adtam. Mindazért, amit megpróbáltam és tettem embertársaimért, akikben csak magamat láttam, és látom ma is.
Kedvesem, szerelmem nemcsak elfogadott olyannak, amilyen voltam, amilyen vagyok, hanem sürgetett, hogy tegyem azt, amit tenni akarok. Csodálta a múltamat, a tevékenységemet. Már egy év eltelte után olyan hálával és köszönettel tartoztam Neki mindazért amit kaptam, hogy úgy érzem, nem tudom kellőképpen kifejezni hálámat Neki. Bár ő azt mondja nekem,
hogy fordítva van, Ő tartozik hálával nekem.
Hát itt vagyok, és igyekszem megkönnyíteni azoknak az embereknek az életét, akik igénylik azt. Gondolatom, hogy az én életem is attól lesz könnyebb, ha másokét megkönnyítem, hiszen az a másik ember is: Csak egy ÉN.
Kevesebb
